Demencia, vagy amit akartok – Kaja kaland

-Anyósom jó féléve hordatja a kaját, előfizetésest eszik. Szeretetszolgálatnál. Nem azért, mert nem tudná megfizetni a teljes áru étkeztetést – takarékoskodik.
Régebben főzögetett magának, bár elég egyhangúan. Szinte minden nap zöldséglevest kockából, fél marék fagyasztott zöldséggel, másodiknak meg vagy tésztafélét evett, például túrógombócot, nudlit, vagy rántott akármit, természetesen ezt is fagyasztottból. Akkoriban úgy vettük, hogy szimpla lustaság tőle, mostanra úgy gondolom, hogy egy „komolyabb” kaját meg se tudott volna csinálni.
Volt olyan, hogy fel volt téve a töltött káposzta – úgy mentünk el vásárolni. Gondoltam: ott van anyós, majd kikapcsolja. Megkértük, megígérte. A vásárlás elhúzódott, eltelt majd három óra, mikor hazamentünk a káposzta még mindig fővögetett magának. Nem azt mondta persze, hogy elfelejtette, kivágta magát, hogy legalább rendesen megfőtt.
Mostanában a gáz begyújtása is gondot okoz neki, nem is csinál semmit, még egy rántottát sem készít. Nem főz meg egy tojást, egy hónapban talán egyszer főz egy kávét.
Talán egy éve lehetett, amikor az ételből – amit egyébként rendszeresen főzött, és csak paprikásan elkészítve szereti – a paprikát felejtette ki.
Így aztán nem teljesen ok nélküli, hogy hordatva lett az ebéd. Először még nem diabetikus, egy ideig tetszett neki, aztán elkezdte hangoztatni, hogy nem jó, elromlott, még a kutyának sem kell. Átment másik konyhára. Kis idő múlva ugyanaz lett a helyzet. Aztán sikerült találni egy konyhát, ahol cukrosoknak főznek, és még támogatást is kap, viszonylag olcsó, 700 forint körüli egy étkezés. Ezt hordatta egy ideig, ám nem igazén ette meg, aztán jött egy fiatal lány, akinek a hatására átment egy másik kifőzdéhez, napi 300 forinttal többért. Ez már eleinte sem tetszett neki, egyrészt az ár miatt – sokallta a fizetendő összeget, másrészt csupán ránézésre is eldöntötte, hogy amit hoztak ételt az nem jó, neki nem kell, vacak. Utolsó kórházi tartózkodása után visszakanyarodtunk a a sorrendbeli második kifőzdéhez, bár nem cukrosoknak való az étel, de legalább olcsó.
Aztán mikor egy-egy leves elfogyasztása után – általában a levest eszi meg, a másodikkal nagyon válogat – 20-ra, meg még feljebb ment a cukra kezdett derengeni neki hogy talán mégsem ez a számára megfelelő kajálda.
Tegnap aztán tele lett a hócipő, párom volt egyedül vele otthon, anyósom berobogott a szobába, és elhadarta: Ha azt akarjátok, hogy meghaljak, akkor rendeljétek ezt a kaját. Tiszta édes volt a leves, megint 20 a cukrom.
Megjegyzem sem engem, sem a páromat nem kérdezett meg soha, hogy melyik konyháról rendeljen, sem az étlap összeállításánál nem kérte segítségünket. Ezeket a dolgokat a szociális gondozójával intézte, mégpedig úgy, hogy ő megmondta mit akar, a gondozó pedig intézte, rendelte.

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük