Demencia, vagy amit akartok – Lustaság

Anyósom, aki régebben azzal kezdte a napot, hogy kivonulva a szobából megfésülte a haját, bement a fürdőbe, ott megmosdott, megmosta a fogát, és csak utána szedte elő gyógyszereit, készítette elő reggelijét, és adta be inzulinját, mostanra eljutott odáig – félév alatt – hogyha reggel kijön : bemegy a wc-be, utána nagy eséllyel nem mos kezet, hanem bemegy a szobájába, beveszi ha elég tisztán ébred az éhgyomri gyógyszerét, ha kezébe adom, akkor beadja az inzulint – általában ezeket kérni is szokta – és várja a reggelijét. Kezet akkor mos, ha mondjuk neki, hogy menjen a fürdőszobába. Fésülködni ötletszerűen szokott, úgyszintén fogat mosni, vagy mosdani. Nem érdemes neki mondani, mert úgyis kitérő választ ad, most akartam épp, vagy már megmosdottam, csak nem láttad. Ha nem szól rá az ember, képes egy hétig ugyanazt a hálóingnek kinevezett nyári ruhát hordani/mondván: ő nem izzad/, ha levesz valamit magáról, azt meg vagy az éjjeli szekrényre, vagy az ágyra teszi, de olyan is volt már, hogy a konyhában az egyik polcra rakta le. Bugyit is. Ha megkérdezed, miért nem rakta a szennyesbe azt mondja, hogy még most vette le, meg egyébként is pont most akarta kivinni. De sosem rak semmit a szennyesbe, és ami szemete képződik az vagy a földön, vagy az asztalon landol. Ha kint étkezik a konyhában, akkor egyik tányért veszi elő a másik után, egyik kanalat a másik után, poharat, csuprot úgyszintén. Ha nem fér már előtte, akkor arrább tolja. Volt már párszor, hogy azon húztam fel magam, hogy egy méterre van tőle a mosogató, és nagyjából ugyanannyira a mosogatógép, bármelyiket megcélozhatná a mosatlannal, de nem. Egyszerűen semmi épkézláb dolgot nem csinál, de tényleg semmit. Csak eszik, iszik, székel, esetleg tv-t néz, de legtöbbször fekszik, vagy űl, és bambul, gondolkodik. Nagy ritkán elolvassa az újságot, és meglepő módon emlékszik is rá, hogy mit olvasott.

Beszélgetni kéne vele sokat, de félóra társalgás után már minden szőrszál feláll a hátadon az állandósult témák miatt. Széklet, derékfájás, pénz, és Béla, a volt szerető, meg Laci, a már elhunyt – szintén demens – élettárs.
Úgyhogy minden nap alig várom, hogy az esti inzulinbeadás után megkérdezhessem tőle, hogy leolthatom-e a nagy villanyt. Ebből tudja, hogy az alvás jön, és innentől van egy kis időm, amit elvileg saját magamra fordíthatnék.
Ha nem kellene ilyenkor bepótolnom azt a munkát, amit a Rá figyelés miatt aznap nem tudtam elvégezni.

Könyvjelzőkhöz Közvetlen link.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük